Vágyak

Azt mondják, hogy csak olyan dolgokra vágyunk igazán, amelyek a későbbi sorsunkban megjelennek. De vigyázni kell azzal, hogy mire vágyunk, mert ha hirtelen valóra válik, akkor lehet, hogy elsőre megijeszt.
Változásban van most minden, napok óta átsuhan rajtam mindenféle gondolat, érzés, vágy, és készülök arra, amire nem lehet eléggé felkészülni. A változások majd a blogban is meg fognak jelenni, mert valami új van születőben. De, hogy hogyan is zajlik majd ez pontosan, az spontán fog kialakulni. Nincsenek véletlenek, van ok-okozat, és vannak megmagyarázhatatlan dolgok.

Még novemberben, konkrétan a vonaton fogalmazódott meg bennem egy gondolat, vagyis egy vágy, a magánrendelést illetően. Kaptam a lehetőségen, és leírtam, de csak úgy, magamnak. Részletesen. Aztán háttérbe került ez a dolog egy picit, elengedtem, gondolva, hogy mindennek magvan a maga ideje. És tényleg. Nem volt görcs, akarás, csak egyszerű vágy. És észre sem vettem az árulkodó jeleket, hogy ennek a megvalósulása már milyen közel van. Szintén a vonaton - nagyon érdekes átmeneti tér ez a vonat - találkoztam a jegyzeteimben említett tanárommal, akit nagyon sokra tartok, és pszichológusi tudásom hasznos részét neki köszönhetem. Ez egy apró jel volt, de szintén nem gondoltam tovább, mert nem beszéltünk egymással. Aztán beleakadtam egy rendelőbe, ami az elképzeléseim szerint, Budán van. Találkoztunk, és a héten esedékes az első találkozásom az első kliensemmel.
Szóval így utólag levezetve, borsózik a hátam. Hogy mennyire egyszerűen működünk, és működik az Univerzum. Ha pontosan megfogalmazott kérésed van, megfelelő háttérrel, és vággyal, akkor nem sokáig késik a megvalósulás. De ha görcsösen szeretnék valamit, akkor nem működik, az egy nagyon rossz spirál.
Persze, a lehetőségekkel élni kell, és sokszor kockáztatni is. Nagyon könnyen el lehet sétálni mellettük.

Volt jó pár napom, hogy "leporoljam" pszichológusi énemet, de van ennek egy része, ami mindig a személyiségem része marad. Olyan szemüveg ez, ami valamikor az egyetemi évek alatt ránk kerül, és utána nagyon nehéz levenni. Talán levenni nem is szükséges, csak tudatosan abban a helyzetben használni, amikor szükség van rá. És eleinte érzésem szerint ez a legnehezebb.

Az élet néha furcsa helyzeteket produkál. Ha ez a helyzet új, akkor méginkább érdekes lehet a megküzdési mechanizmusunk. Ez nagyfokú bizonytalanságnak ad helyet, mert nem tudjuk, hogy most jól tettem? Jól csináltam? Nem fogom megbánni? De ha éberen figyelünk, akkor előbb-utóbb belebotlunk egy megerősítésbe - vagy ennek híján korrigálhatunk legközelebb.
A megerősítés nekem Feldmártól származik, aki Paracelsustól idéz: "ha "igen" van a szívedben, akkor mondj igent akkor is, hogyha az gonosz, és ha "nem" van a szívedben, mondj nemet akkor is, ha az gonosz. Mert csak így tudod megmutatni magad, csak így tudsz láthatóvá válni mások előtt. - fontosabb őszintének lenni, mint jónak."

Napsütésben

Alig vártam, hogy írhassak. Egyre csak olvastam, és olvastam, és közben gyűltek a gondolatok. De előtte valamit idézni szeretnék. Nem szokásom, de ezt nagyon magaménak érzem, többek között:

"Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, ahogy egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek. Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár." (S. E., Pókfonálon)

Várni nehéz, vannak a türelmetlenségnek is szakaszai, aztán egyszer csak minden elcsitul. Már nincs akarat, csak a remény apró csírája, és a várakozás. Szüntelenül. Egyszer mindennek eljön az ideje, kérdés, hogy kibírjuk-e addig. Nehéz. Sokszor fáj, szorít. De az ilyen napfényes reggeleken valahogyan mégis minden szép. A Nap mindig süt, csak sokszor felhők takarják, és ilyenkor csak ritkán látjuk teljes ragyogásában. A testünknek nem sok meleget ad, a lelkünknek annál többet.
Úgy érzem a hosszú hónapok várakozása megtanított sok mindenre... és megtanultam értékelni azokat a dolgokat, amik körülvesznek. Talán egyszer meghozza gyümölcsét minden.
Nem tudok elszakadni a Pán Péter zenéjétől, annyira jól esik hallgatni, játszani pedig még jobb lenne. Talán lesz valamilyen megoldás egy zongora 300 km-eres utaztatására. És talán helyet is találunk neki.

Nehezen

"Eljött az idő
amikor majd ujjongva
ünnepled érzekő önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben
s mindkettőtök egymásra mosolyog,

s azt mondja, ülj ide. Egyél.
Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett

egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.
Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,

a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben."

Ez a hétfő nagyon lassan, és nehezen indul. Persze, a hétfők természete már csak ilyen, de most a nap is elbújt a súlyos felhők között. Felébredtem, többször is, és nagyon nyugtalan voltam. Elkezdtem olvasni, nem volt már sok a könyvből... és tudtam, hogy szomorú lesz. Nincsenek szavak. Nem értékelek, nem kritizálok, csak hagyom, hogy átjárjon az az érzés, amit a történet kiváltott. Itt gőzölög mellettem a kávém, ami még nem sokkal fél6 után főtt. Most lenne valami megnyugtató abban, ha egy-két dátumot előre tudnék. Olyan, mint ha hetek, sőt, hónapok óta arra várnék, hogy elkezdődjön egy - másik - életem, miközben még a régit élem, és valami nem hagy elszakadni. Pedig már lezárnám, és a dolgok is erre mutatnak. Emberileg nem érzem magamat odavalónak, és így nagyon nehéz jónak lenni. Nehéz mosolyogni, tenni a dolgokat, odafigyelni mindenre. És a felelősség súlya is kezd elviselhetetlen lenni. Könnyedségre vágyom, nem arra, hogy ne kelljen dolgozni, hanem arra, hogy érezhessem, újra ura vagyok a körülöttem történő dolgoknak, a döntéseimnek, és az életemnek.
Egy dátumot szeretnék csak tudni, hogy ennek mikor lesz vége. Ha közeli, akkor az megadná az erőt a végéhez, ha távoli, akkor pedig tudnám, hogy még dolgom van.
Vannak dolgok, amelyekkel egyedül kell szembenézni. Más nem csinálhatja meg helyettem, bármennyire is szeretném. Ez a saját próbatételem, de talán már eleget bizonyítottam.

A boldogság nagyon képlékeny dolog. De az csodálatos, amikor észreveszem, hogy egy pillanatra minden jó, és vehetek egy nagy levegőt. Volt három napunk, mint mindenki másnak. Szerencsésnek mondhatnánk magunkat, mert egyikőnk sem dolgozott. Volt ebben sok jó, néha rossz, amiről nem tehetünk, és olyan percek, amiket semmiért sem cserélnék el.

"Ó nem azért, mert van boldogság,
Hisz az mint közeli veszteség elsietett előnye."