Teljes némaság

Sok dolog készülődik...

Újra itthon

Egész két napot vagyok most itthon, aminek nagy részét vad önéletrajz-küldözgetéssel fogom tölteni. Viszont épp az ablak mellett ücsörgök (egy maratoni "végreasajátágyambanalszok" alvást követően) és szívom a friss, hideg (kissé szmogos) tavaszillatot. Közben pedig a cinegék énekelnek, ja, és meleg kávém is van. Szóval jön a tavasz, megállíthatatlanul, remélem a madarak folytatják a koncertet.

Csodaország

Még pénteken láttuk, de akkor már teljesen más volt a világ, mint pár nappal azelőtt. Már egy ideje érezhető volt, hogy mozdulnak a dolgok, most viszont már belehúztak rendesen... Egyelőre még kötöm az ebet a karóhoz, és nem írok le semmit, de talán eljön az a pont, amikor igen. Addig pedig maradjon a film, és csodaország.

Szóval az egyik legfontosabb dolog, hogy nagyon csípem Tim Burtont, és őt nagyon hiányolom az Oscar-díjasok névsorából, és mérges vagyok, hogy olyan rendezők dicsekedhetnek, akik mondjuk nem feltétlen érdemlik meg, vagy csak azért kapják, mert nők.

Azt hiszem elsősorban azért tetszik, mert megvalósít olyan őrült dolgokat, amit kevesen mernek/tudnak. Alice-ban, Kalaposban, ja és a nyúlban annyi őrültség van, mint 10 emberben együttvéve. És mégis, valahol tudjuk, hogy boldogak a saját világukban.

Mindig is úgy gondoltam, hogy addig nem lehet baj, amíg a társadalom úgy látja, hogy néha őrültségeket csinálok. Valamiért nem akaródzik teljesen szokványosnak lenni, mert az nagyon sok elfojtással jár. Így is van belőlük elég, amiktől majd sok időbe telik megszabadulni. Új dolgok készülődnek, és azoknak hely kell, bőven. Jöhet a tavaszi nagytakarítás...

Nagyon tetszett Helena Bonham Carter nagy feje. Kifejező, teljesen más karaktert ad neki, és vicces volt, hogy minden szivecskés. El kell olvasnom most már az eredetit.

Chopin

Tegnap, azaz március 1-én ünnepelték Fryderyk Chopin, lengyel zeneszerző, születésének 200. évfordulóját.  Világszerte koncerteket adtak a tiszteletére, én is belehallgattam egybe estefelé. 

Chopinnak varázslatos, virtuóz darabja vannak, amiket nehéz megtanulni, de utána lehet variálni, játszani a hangokkal, nagyon szeretem. Sokszor rémisztő egy-egy kottája, csak úgy ránézésre, de ahogy belemélyedek, már nem is olyan szörnyű. Az a jó, hogy mindig lehet adagolni hozzá egy kis saját stílust, amitől minden darab más és más. 

Nem tudnék kedvencet választani, bár, többségében a Nocturne-ket szeretem játszani, hallgatni, mégis, bármi jöhet, ami Chopin.

De beszélni róla felesleges - csak egy a sok közül (talán nekem a legkedvesebb, vagy legtöbbször hallgatott):

Napsütéses migrén

Ilyen nap ez. Amikor az álomból nem csak a kedvesem ébreszt fel, hanem a migrén is. Aztán aludni sem hagy már. Meg létezni sem. Az a bosszantó, hogy pontosan tudom, miért is vendégeskedik épp most nálam, de az vigasztal, hogy a nap kitartóan süt. Legalább ő végzi a dolgát. Én csak zsibbadtan telefonálgatok, ami valljuk be, nem túl hatékony. Bízok abban, hogy megszűnik, mert ma még moziba is szeretnénk menni...

Vége az olimpiának

Azt hiszem a februári bejegyzések számából világosan látszik, hogy az olimpia nagyon lekötött. Nyilván nem egész nap néztem, de amikor tehettem, akkor vagy a Eurosport, vagy az M1 volt soron. Volt, hogy kapcsolgattam, vagy válogattam, mert az egyik kommentátort jobban szerettem, mint a másikat.

A tegnapi hokidöntőn sikeresen bealudtam, így csak ma tudtam meg, hogy a hazaiak nyertek, szerintem megérdemelten. Persze, kb. mindenki NHL játékos, szóval nekik csak a mez színe változik, sokan egy csapatban játszanak, viszont ez mégis csak az olimpia. Ezt megnyerni hatalmas dolog. És az USA nem most veszíti el először...ott volt 2002, 5:2. Most 3:2. Kicsit fejlődtek. Ez gonosz volt, de pörgős, látványos meccs volt, túl hosszú 2. szünettel, aminek az alvást köszönhetem.

De sok szempontból nagyon jó volt, hogy most volt az olimpia, számomra tökéletes időzítés? Hogy miért? Majd kiderül talán később, talán a héten, nem tudni. Tegnap éjjel a teliholdon is "túlestünk", jöhet a dolgok átgondolása, és elengedése. És ma még süt a nap, de egy ideig megint nem fog, szóval ki kell élvezni, minden kis sugarát.

Így, ahogy vagyunk

(plakátot még nem találtam, és ez egy korábbi bejegyzés - 02.24., csak akkor nem működött a blogger)

Az Urániában voltam, most először. Egy olyan délelőttön, amikor kevesen vannak, ráadásul a filmet is egy olyan teremben vetítik, ahol nincs térerő. Hiába szeretnének zavarni, itt egyszerűen nem lehet. Ez tetszik. És az is, hogy páran néztük csak ezt a filmet. Egy időben vetítették az Egyszerűen bonyolulttal, és mindenki arra ült be.
Ez a film, valahogy nagyon megkapó, és nagyon magyar volt. Annyira egyszerűen mutatja be az emberi sorsokat, hogy tényleg belefeledkezünk, hogy ez “csak” egy film. Alapja van bőven, gondolom simán ki lehetne írni a végére, hogy “Igaz történet alapján”... Lehetne beszélni a korrupcióról, de ebben az országban mindenki ezt csinálja, és mindenki tudja, hogy ez van. Ezért nem haladunk előre, de amíg az a fontos, hogy kinek a zsebébe  mennyi csúszik, addig ez így is fog maradni.
Szomorú.

Volt egy érdekes, kiismerhetetlen ritmusa a filmnek, ami szintén tetszett - ja, és igen, a zene is. Szép volt a zongora, jól illeszkedett, és jókor szólalt meg. Tényleg jól összerakták, élmény volt. Feltámadt bennem a vágy ez után az egyszerűség után, amikor csak úgy szalonnnázgattak, vagy teázgattak, és néztek ki a végtelen mezőre. Hiányzik már a tücsökciripelés, ami az egyik kedvenc dolgom a nyárban.
De ugyanakkor megrendítő volt, mélyen. Hogy milyen dolgokon múlnak az emberi sorsok, milyen következményei vannak egy találkozásnak, egy szerelemnek, egy üzletnek.
Sok-sok vetület, sok gondolat, tényleg egy mélyreszántó film volt, és mostanában ez azért ritka. Vannak jó magyar filmek, de többnyire vidámak, közönségszórakoztatóak. Ez nem lesz tömegfilm, de talán annál ízletesebb csemege az ínyencek számára.