A horkolás

Lázár Ervint olvastam, és nagyon megnyugtatott. Nagyon tetszett a horkolásról szóló novellája. Felvettem a kedvencek listájára. Persze, a Retemetesz vezeti a sort, mert az kicsit szomorú, de annyi, annyi mondanivalója van, és ráadásul olyan jól el tudom képzelni a retemeteszt, hogy tényleg különleges lesz. Kern András felolvasásában hallottam először, de olvasni sem rossz. Viszont a fülemben visszhangzik az, ahogy Kern elmondja, hangsúlyozza, rágja a szavakat, és így az igazi.
Ugyanakkor elég volt pár novella ahhoz, a megnyugváson felül a vérnyomásom is leessen, és úgy döntöttem pihizek egy kicsit. Nagyon jól esett, zene a fülemben, a szemem csukva, gondolatok alszanak. Amikor megint kinyitottam a szememet pont rám sütött a nap - igen egoista kijelentés - de bizony, pont abban az irányban feküdtem, hogy rám sütött. És nagyon jó volt.
Valami nyom idebent. Sejtem én, hogy mi az, mert a jobb vállam is begörcsölt. Túl nagyok a terhek, és kicsit ilyenkor összeroskadok. Utána pedig kell pár nap, amíg kiengedek. Ez így nincs jól. Már magam elé mertem képzelni azt a pillanatot, amikor ennek vége lesz... annak minden részletét - na jó, pl a toll színét, és a ruhámat nem, de ezek nem is lényegesek - és reménykedek, hogy így alakul majd minden. És akkor végre, hosszú idő után először, levegőt vehetnék. Lehet, hogy bele is szédülnék, de azt hiszem, vállalom a kockázatot.