Filmekről nem írtam mostanában, valahogy csak megnéztem - megnéztük, jó volt, az írás elmaradt. Az egyik, és egyben legutóbbi: The private lives of Pippa Lee ( nem vagyok kibékülve a magyar címmel). Régen meg szerettem volna már nézni, de valahogy nem került az utamba. Tegnap, mivel 5 órát kellett vonatoznom, adta magát az alkalom.
Nem nagyon tudtam, mire számítsak, direkt nem olvastam utána.
Egészen erős élmény volt. A zenéjét vadászom éppen, mert már az első másodpercekben tetszett ( ezáltalában így szokott lenni egy jó zenénél). A történet nem volt szokványos, ami manapság ritka. Jó képek voltak benne, nekem Robin Wrighttal sincs semmi bajom. Szóval nem egy l'amour, mert benne van az élet összes nehézsége, azok a dolgok, amik kulcsfontosságúak. Kapcsolatok, érzések, értékek.
A másik pedig az Eat, pray, love. Bevallom, előítéleteim voltak a filmmel kapcsolatban. Mert a könyv kb. annak a korosztálynak szól, aki életközepi válságot él meg esetleg, nem tudja mit kezdjen a jövőjével, ill. benne van a mai fogyasztói társadalom kritikája, hogy nincs idő semmire - az érzéki, és kulináris élvezetekre.
De aztán kellemesen csalódtam. Jó zene, jó színészek, gyönyörű helyszínek! Maga a történet pedig egészen hihető volt (ha azt nem számolom, hogy megnézném, kinek telik egy év fizetés nélküli szabadságra úgy, hogy közben Balin, és Indiában dőzsöl). A zene is tetszett, illett a filmhez (Dario Marianelli szerezte, őt is igencsak szeretem). Amin nagyon meglepődtem, hogy olyan bevágások ( nem tudom ezt szakszerűen megfogalmazni) voltak sokszor benne, ami hasonlított egy kicsit az Amelie-re. Ez sem egy szokványos dolog, jót tett a filmnek nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése