Egy óra is lehet egy pillanat, és ha így érezzük, akkor az maga a csoda. Ezt Csíkszentmihályi "flow"nak is nevezi, de most nem erről szeretnék írni.
Hanem egy találkozásról. Ami régóta vágyott volt, és valahogy, amióta a Pókfonálont olvasom, egyre erősödött az érzés, hogy meg kell köszönnöm. És ma eljött az ideje. Nem is terveztem, hogy tényleg elmegyek. Egyedül nem akaródzott, aztán a kedves férjjelöltem mégis azt mondta, hogy eljön velem, bár ez nem egy férfias dolog, vagy est. Azt hiszem, hogy itt ilyenkor nincs különbség nemek között, mert férfi, és nő, mindkettő érző ember.
Szóval a Nők Lapja "olvasótalálkozóján" voltunk, ahol Shaeffer Erzsébet mesélt, (továbbra sem találom a gépen az umlautos a-t) egy-két közbeiktatással. Ezek szerves részét képezték az estnek, kivéve talán néhány teljesen oda nem illő hanggal, de ezt nem is szeretném megörökíteni.
De olyan melegség árad belőle, és egészen más csatornákat nyit meg szerintem mindenkiben, aki hagyja. Olyan ez, mint amikor az egykori tanárnőm, Nyitrai Erikát hallgattam. Elrepült minden nagyon hamar, és valahogy olyan tisztelettel vegyes szeretet övezi, és nem is tudom, más. Máshogy, valahogy jobban vagyok utána. Ez most is így van. Valamit adott. - ténylegesen megkínáltak minket friss csavart kiflivel, és egy pohár borral, de a legtöbbet a lelkemnek adták. Ahogy befejeztem a történeteket, úgy érzem, újra tudnám olvasni - ami biztosan így is lesz, és kap egy szép helyet majd valamelyik könyvespolcon. És mit tesz a sors, mivel nem készültem, hogy megyünk, így nem volt nálam "rendes" papír - értem ezalatt a dedikálásra szánt, szép papírt. Így a könyvtári tulajdonú könyv, és egy blokk háta esett áldozatul. Nem bántam. Igen, furcsa szokás ez, valahogy így személyesebbé válik egy könyv, és kerekedik mögötte egy történet. Ez után sokkal többet jelent, mint egy átlagos könyv. Kicsit jobban hozzám tartozik, mert elmosolyodok, amikor meglátom az aláírást.
Egyszóval, léleksimogató volt. Kerek, egész, csak a vége rohanós, picit a szervezők elszámolták magukat. De ez a lényegen nem változtat. Nagyon köszönöm.
Hanem egy találkozásról. Ami régóta vágyott volt, és valahogy, amióta a Pókfonálont olvasom, egyre erősödött az érzés, hogy meg kell köszönnöm. És ma eljött az ideje. Nem is terveztem, hogy tényleg elmegyek. Egyedül nem akaródzott, aztán a kedves férjjelöltem mégis azt mondta, hogy eljön velem, bár ez nem egy férfias dolog, vagy est. Azt hiszem, hogy itt ilyenkor nincs különbség nemek között, mert férfi, és nő, mindkettő érző ember.
Szóval a Nők Lapja "olvasótalálkozóján" voltunk, ahol Shaeffer Erzsébet mesélt, (továbbra sem találom a gépen az umlautos a-t) egy-két közbeiktatással. Ezek szerves részét képezték az estnek, kivéve talán néhány teljesen oda nem illő hanggal, de ezt nem is szeretném megörökíteni.
De olyan melegség árad belőle, és egészen más csatornákat nyit meg szerintem mindenkiben, aki hagyja. Olyan ez, mint amikor az egykori tanárnőm, Nyitrai Erikát hallgattam. Elrepült minden nagyon hamar, és valahogy olyan tisztelettel vegyes szeretet övezi, és nem is tudom, más. Máshogy, valahogy jobban vagyok utána. Ez most is így van. Valamit adott. - ténylegesen megkínáltak minket friss csavart kiflivel, és egy pohár borral, de a legtöbbet a lelkemnek adták. Ahogy befejeztem a történeteket, úgy érzem, újra tudnám olvasni - ami biztosan így is lesz, és kap egy szép helyet majd valamelyik könyvespolcon. És mit tesz a sors, mivel nem készültem, hogy megyünk, így nem volt nálam "rendes" papír - értem ezalatt a dedikálásra szánt, szép papírt. Így a könyvtári tulajdonú könyv, és egy blokk háta esett áldozatul. Nem bántam. Igen, furcsa szokás ez, valahogy így személyesebbé válik egy könyv, és kerekedik mögötte egy történet. Ez után sokkal többet jelent, mint egy átlagos könyv. Kicsit jobban hozzám tartozik, mert elmosolyodok, amikor meglátom az aláírást.
Egyszóval, léleksimogató volt. Kerek, egész, csak a vége rohanós, picit a szervezők elszámolták magukat. De ez a lényegen nem változtat. Nagyon köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése